fg

Tolnában élünk, a megye csodálatos kincse a Sárköz azonban mégis távol esik tőlünk. Itt a "nyugati csücsökben" közelebb vagyunk Baranyához, Somogyhoz, mint a sárközi Duna-menti tájegységhez. Átlépve a hivatalos megyehatárokat olyan dolgokra bukkanhatunk, amely meghatározó a településünk néprajzi jellegére.

Néprajzi szempontból a Kapos völgye a környék szójárása szerint „Vízmente”. Kis esésű, mocsarasan terjengő folyóvíz volt a Kapos, míg nem szabályozták. Híd, átjárás alig akadt rajta, szinte kettészelte a somogyi-tolnai táj egy részét. Északi partján Kaposvártól Dombóvárig sorakozó települések bizonyos összetartozást mutatnak viseletükben. Külső Somogy dombjai és a tolnai dombokkal simulnak itt össze. A keletre igyekvő Koppány folyó és Kapos a dombok közt egy háromszöghöz hasonlító zárt völgyet hozott létre, melynek viselete alapruházkodásban hasonlóságot mutat, de a díszítés módja és viselése mégis megkülönbözteti őket egymástól.

A döbröközi viselet földrajzi elhelyezkedéséből adódóan a törökkoppányi viselethez áll legközelebb. A dunántúli öltözetek közül - több városias-polgárias jegye ellenére is - a parasztosak közé tartozik, noha nem díszes. A törökkoppányi viselethez hasonló volt a Koppány-völgy, valamint Kapos mente (Döbrököz és Pincehely közt) viselete is.

A viselet legjellemzőbb darabja a "pille", ami az asszonyok fejdísze volt. Érdekes még a szoknyák viselésének formája is, mely hátul megemelten különös "alakot" adott a nőknek.

A régi döbröközi viselet - az ország más részeihez hasonlóan - fehér házi szövésű vászonból készült, kenderfonalból, vagy később lenből. Díszítése lyukvarrás és fehérhímzés volt. Ez a hímzés korábban csak mértanias jellegű, később növényi motívumokkal is gazdagított.

A színes, gyári kelmékből varrt öltözetek csak a XIX. század második felétől terjedtek el.

A slingölt péntők, vagy alsószoknyák pamutos házi vászonból, vagy ünnepre keményített gyolcsból készültek. Szélüket cakkos kivarrás díszítette. Hurkolással körülvett lyukhímzéssel szegélyezve, lyukacsos és lapos fehérhímzéssel díszítve. Később gyári slingeléssel szegték őket, a „dógozó naplósakat" keskenyebbel, az ünnepieket szélesebbel.

Általában öt péntőt vettek magukra. Ezek hossza az 1920-as évekig szinte bokáig érő volt, aztán fokozatosan rövidült 75-70 cm-re. Az alsók hasítéka hátulra, a két felsőé pedig előre esett. Derékban erősen ráncolták őket, bőségük 4 - 4,5 m volt. A péntőkre került a selyemből, atlaszból, később bársonyból készült szoknya. Színe általában sötét, később világosabb árnyalatok is készültek gyári hímzésű virágmintás selyemből. A szoknyák alsó széle általában piros kartonnal 8-10 cm szélesen visszaszegett.

A női viseletjellegét, szerkezetét legjobban a farpárna, a „pufándli" megjelenése változtatta meg.

Díszes, kimunkált felsőruházat. Néhány ügyes kezű lánytól, asszonytól eltekintve mindig varrónővel készültek. Egészen testhez állóra szabták, a szoknyával azonos anyagból. Ujjuk hosszú és szűk, vállban kisség megemelt, nyakuk magasan záródott, elejük végig gombos. A szoknyán kívül, rövid derékkal, a kötény alatt viselték. Az egész réklit csípésekkel „mizlikkel”, karcsúsították és hátul gömbölyűre, karéjosra képezték ki. Elejüket gazdagon díszítették gyári zsinórral, csipkével, „Margit dísszel”, díszes gombokkal, gyöngyökkel. A réklihez viselt szoknyák alját szalagokkal, zsinórozással díszítették.

A megváltozott körülmények, az anyagi problémák az alapanyagok beszerzési nehézségei kihatottak a rékli divatjára is . A díszek kezdetben szükségből egyszerűsödtek, majd az új divat követelményeinek megfelelően elmaradtak. Szabásvonala megváltozott. Egyre hosszabb lett, nem idomult annyira testhez, a szoknyába bekötve viselték, köténnyel. Díszítése már polgári jellegű, olyan díszítőelemekkel látják el, melyet előtte nem használtak: matrózgallér ruhaanyagából készült masni, textil rózsa, széles gallér.

Az 1930-as évek második felében a rékliket újra a szoknyán kívül kezdték hordani és röpikeként nevezni. A röpike általában a szoknya anyagából készült és a pufándli egyre nagyobb térhódítása miatt alja egyre bővebb és hosszabb lett. A röpike alja szépen ráfeküdt a szoknyára és ezzel tulajdonképpen eltakarta a szoknya hasítékát, hozzájárulva a kötény viseletének elhagyásához. Bőségüket a derékrésznél behúzott kötővel szabályozták. A röpikék már gyári anyagból készültek: kartonból, magában mintás vagy apró, virágos selyemből. A röpike mellett a fiatal lányok, asszonyok már a városi mintára készülő blúzokat kezdték el viselni, melyek a legkülönbözőbb minőségű és színű anyagokból varratták a varrónőnél. A módosabb lányok, asszonyok bársonyból készült öltözetükhöz már kabátot is varrattak, melynek színe a szoknyával azonos. Ez már testhezálló, galléros, úgymond fazonos volt. A módosabbaknak több rend, azaz több öltözetük is volt bársonyból.

Aki nem tehette meg, hogy így öltözködjön, azok vastag gyapjúból kötött kendőt, döbrököziesen „belinert” viseltek. Az idősebbeké barna vagy fekete színű, a fiataloké pedig fehér színű volt.

Az inget pamutos házivászonból, vagy fehér gyolcsból varrták. Szabása egyszerű, bevarrott ujjú, vállfoltos, kerek vagy négyszögletes nyakkivágású. A rövid szűk ujjakat fehér lyukvarrással, vagy gyári keskeny slingeléssel szegték. A nyakkivágás, később az ing eleje is lyukvarrással díszített. Ezt az „alsóinget" a szoknyába bekötve viselték, csak ritkán, esetleg otthon hordták önmagában, egyébként a röpike alá viselték. A röpikék, blujzok gyári anyagokból készültek (moll, selyem). Ezeket nem tűrték be a szoknyába. A szabásuk derékban vágott, egyre hosszabb alsó szélük ráfeküdt a szoknya tetejére. Gyakran készültek a szoknya anyagából.

Sötétfalú szoknyához fekete selyemből, lüszterből készült kötényt viseltek. Alakja keskeny, egyenes, két oldalán hajtásokkal, hossza a szoknyáéval szinte megegyező volt.

A szoknya alakjának és hosszának változásával alakult a kötény is. Rövidebb, kerekebb lett. Készülhetett világosabb anyagból, kartonból is. Díszítése is változott, szélét cakkosan hímezték.

Később az előbbiekben már említett blujzok aljának hosszabbodásával az ünnepi viseletből elmaradt a kötény. A felsőrész hosszú alja eltakarta a szoknya hasítékát, így praktikussági okokból nem volt szükség a kötényre, mivel az viszont takarta volna a selyem, vagy muszlin felsőrész elejét, néha fodros alját.

Bizonyos alkalmakra, vendégfogadásra, lakodalomra azonban készültek szép, kerek, bőségesen díszített kötények. A képen látható kötény nyakba kötős, vállfodros és természetesen fehérhímzéssel, lyukvarrással díszített.

Tájegységenként nagyon jellemző a nők hajviselete, fejdísze, erről azonnali ránézésre megállapítható, hogy „ki, hová való". Döbröközön a lányok egy fonatba fonták hajukat, amit szalaggal kötöttek össze. Az asszonyok fonott hajukat kontyba tekerték. Ehhez egy szögletes ronggyal betakart rámát is használtak. A feltűzött hajra vászon kontyruha, majd fejcsipke került, erre pedig fejkendő. A fejcsipke széle épphogy kilátszott a kendő alól, ez általában keskeny gyári slingelés volt.

A fejkendő lehetett kasmír, selyem, vagy „bécsi piros". A fejkendők általában nagyobbak voltak valamivel, mint amit a döbröközi kendőkötés megkívánt, ezért négybe vágva kisebbre varrták ezeket. A kendőt hátul a tarkón kötötték meg, két szárnyát pedig kétfelől, mint a „pille szárnya" rendezték el, mely főként a merevebb tartású selyemkendőknél sikerült.

A 20-as évek vége felé alakult ki ebből a kendőkötésből a „pille". A kéregpapírból készült merevített formát selyemmel borították, islóggal, üveggyönggyel díszítették. A kontyra ezután is rákerült a fejcsipke, mely a homloktól körbe befedte a fejtetőt. Ezt is szalaggal, gyöngyökkel díszítették, hisz már nem takarta el a kendő. A fejcsipke és a „pille" színe a ruha színével harmonizált, készítettek sárgát, rózsaszínt, világoskéket, de legtöbbször fehéret viseltek.

Megfigyelhető, hogy apró formai változások vannak a környező települések „pilléi" közt. Más a kocsolai, a dalmandi, a szakcsi „pillék" alakja.

A pillét ügyes kezű, varrni tudó asszonyok készítették el saját elképzelésük alapján vagy a megrendelő igénye szerint. Az elkészítés türelmet és pontosságot kívánt. A készítőtől jó ízlést és képzelőerőt is elvártak a hozzájuk fordulók. Minden menyecske azt szerette volna, hogy az ő pilléje legyen a legszebb, legcsillogóbb.

Az az igény sajnos az 1940-es évek vége felé már a jó ízlés rovására ment, a pillék és a fejcsipkék túldíszítetté váltak. A pillék díszítése körülbelül az 1940-es évek óta nem változott. A flitteres, gyöngyös változata maradt meg az 1960-as évekig. A társadalmi változások következtében viseletét elhagyták, de azért a szekrények mélyén selyempapírba csomagolva, dobozban őrizték a menyecskék egykori ékességüket.

Miután letették a pillét az egykori menyecskék, idősebb korukban fejkendőt kötöttek helyette. A századforduló éveiben fekete selyemkendő, bársonykendő volt a divat.

Általános viseletként jellemző volt a gyapjúból kötött rózsás tutyi, melyet hétköznapokon viselték. Ünnepeken a nők cipőt, a férfiak csizmát hordtak.

Az 1900-as években a nők magas szárú, enyhén magasított, fűzős cipőt viseltek, mely készülhetett bőrből, bársonyból.

Az 1930-as években már pántos, magasabb sarkú, az úgynevezett „spánglis cipő” divatja élt. Ez is készülhetett bőrből és lakkból.

Az 1940-es években már a városias jellegű cipőket viselik. Megjelennek az elől nyitott szandálok, magas sarokkal.

Harisnyájuk fehér fórharisnya, amit harisnyakötő gumival hordtak. Később a fehér harisnyát felváltották testszínű változatára az idősebbek.

A férfi viselet egyszerűbb, dísztelenebb, mint a női. XX. Század elején kialakult viseletet szinte változtatás nélkül viselték a férfiak napjainkig. Még ma is látni idős parasztembereket ebben a viseletben, főleg egyházi ünnepek alkalmából.

„A férfi viselet alapanyagát is sokáig a házilag előállított kendervászon szolgáltatta. A felsőtesten viselt ing szabásvonalában szögletes vonalú volt. Ujja hosszú és bevarrott, majd később vállban erősen megráncolt. Az ujjakat „mandzetta” fogta össze. Az ingek gallérral nem rendelkeztek, keskeny pánttal leszegték őket. Elöl nyitottak voltak. A nyílás végét a has mentén egy keresztpánt zárta. Az ingek záródása egészen századunk elejéig madzaggal történt.” (G. Vámos Mária: Népviselet Pincehelyen, című munkája)

Ehhez az inghez szűk vászongatyát hordtak. Ünnepre bőgatyát, melyet derékban redőztek. Egy-egy bőgatyához hat-hét szél vásznat vagy gyolcsot is felhasználtak.

A XIX. század végére már gombokkal záródó magas nyakú inget viseltek, melynek elejét lyukacsos kizárólag növényi motívumokkal tarkított fehér hímzés díszített. Az úgynevezett Kapos-menti fehér hímzés.

Amint a képeken is láthatjuk a női viselet változásait a kor ízlésének megfelelően, addig az ünnepi férfi viselet nem változott. 34 év multával is ugyanúgy öltözött a vőlegény, mint korábban.

Kép a tükörben

A menyasszonyok viseletében nyomon követhetjük a szoknya hosszának változását, az anyagbeli különbséget, a fátyol díszítését, „felhelyezésének” módját, a cipő divatját.

Ami még közös a három fotón az a döbröközi lakodalmak elmaradhatatlan növénye a rozmaring. A rozmaringot az esküvő előtti héten színes szalagokkal megkötözték és így viselték a vőfélyek, koszorúslányok.

Csoportkép, lakodalom 1921.

Csoportkép, lakodalom 1960.

Alsóruházat

Alsónadrágot gatya néven hordták, ami vászonból vagy világos színű keskeny csíkos barbett „barhett” anyagból készült. A gatya derekába madzagot fűztek és így kötötték meg. Az elnevezés a mai napig él - gatyamadzag - bár nem eredeti értelemben használjuk, kissé pejoratív értelmet kapott. Később gumit fűztek a derékrészbe, és gombbal biztosították. Szabásvonala lefelé szűkülő, két oldalt kissé felnyitott és a két oldalt is kötővel rögzítették.

Dolgozni még a vászon neműt hordták, majd ezt később felváltották a gyári készítésű olcsóbb anyagok, amelynek viselete gyorsan elterjedt a férfiöltözködésben.

Hétköznapokon inget, alul szűk szárú nadrágot hordtak, melyhez kézzel kötött gyapjúzoknit („német kapca”) és bőrpapucsot viseltek.

A ruházat tisztántartásának érdekében maguk elé melles, kékfestő kötényt kötöttek. A kötény mindkét oldalára varrtak egy-egy zsebet praktikus okokból, ha a kötény egyik fele elpiszkolódott, akkor megfordították és így még tudták viselni. Ezt a viseletet néhány idősebb paraszt ember a mai napig hordja.

A férfiak ünnepnapon szigorúan csizmát viseltek. Dolgozónapokon bőrpapucsot, gyapjú zoknival vagy tutyit.

A Gyöngykoszorú hagyományőrző tánccsoport a fent leírtakhoz hűen igyekszik bemutatni fellépései alkalmával a döbröközi viseletet. Mivel azonban ez a fajta öltözködési mód az 1950-es évek végére teljesen átalakult, megszűnt a mi falunkban is, nagyon nehéz még használható, eredeti darabokat találni. Újak készítése pedig szinte lehetetlen. Így nagy becsben kell tartanunk a meglévő 50-60 éves ruhákat.

(Andikné Schmidt Mária és Kordélyné Törő Mária néprajzi gyűjtése alapján)